ANDY WARHOL & SI-LA-GI

NEW-YORK 1985 :

Ennek a rólam szóló könyvnek a megformálásával (A szöveget 50 példányban altlátszó mûanyagra nyomtattuk, amely torzító rétegként takarja a képeket.)
szeretném új aspektusból megközelíteni munkásságomat, ill. magát a mûvészetet. Hegyi Lóránd mûvészettörténész tanulmánya és ez az interjú, mint "rárakódó rétegek", alakítják, deformálják az alkotásokat. De pont ezek a változások, amik-többek között-engem érdekelnek Ez az impermanencia, ami mindenre vonatkozik.

Andy Warhol:
Én is mindig azon gondolkozom, hogy új módokon tudjam bemutatni ugyanazt a dolgot az interjúvolónak.

SI-LA-GI:
Igen. Nagyon kevesek azok, akik új utakat keresnek. Fõleg amikor már egy elképzeléssel befutottak. Sohase értettem, hogy egyes mûvészek hogyan tudják ugyanazt festeni évtizedeken keresztül. Ott már nem alkotásról, vizuális gondolkodásról van szó, hanem önismétlésrõl, mert a sorozatos ismétlésnek csak akkor van meg a létjogosultsága, ha olyan esszenciális, mint a mantra. Legjobb esetben esztétikai értékrõl van szó, de önmagában a szépség nem lehet cél, hisz az itt van körülöttünk, mindenben, a mozdulatban, a tenger hullámzásában, két pohár koccanásának hangjában. Az a tragikus, hogy az emberek egy része az önismétlést kiforrottságnak, érettségnek hiszi. Persze az ilyen mûtárgy felismerése, azonosítása könnyû és azonnali sikerélményt ad. És ha minden munka egyforma, mint a pénz, akkor a legkönnyebb "becserélni" pénzre.

A mûvészet szerintem nem lehet végérvényes kinyilatkoztatás, hanem keresés. Mégpedig nagyon fontos dolgok, összefüggések keresése. Az élet, a halál és az individuum lehetõségeinek, összefüggéseinek és határainak felfedése. Magamra vonatkoztatva: tehát a számomra ismeretlent próbálom feltárni, megformálni a tudatalattimban lévõ dolgokat, ezek alkotás közben keverednek a véletlennel, az esetlegessel és behatárolódnak, ill. inspirálódnak a médium adta lehetõségektõl.
A médiumok egymásra hatása, keveredése új megközelítéseket kínál. Ezért dolgozom videóval, hanggal, hologrammal, festészettel, szobrászattal, a térrel, és ezek teljes, szabad kombinációjával. Többnyire azt várják, hogy a munka homogén legyen, úgy tartalmában, mint formájában, holott az ember más szeretkezés és harc közben, reggel vagy este, ûrben vagy víz alatt. A munkában ennek látszani kell. A mûvészet élõ kell hogy legyen, az élõ pedig azt jelenti, hogy mozgó, változó.

A. W.:
Szeretem ezt, ez jó!

SI-LA-GI:
Amikor mûvészetet tanítottam, észrevettem, hogy az emberek mennyire félnek a szabadságtól, a kísérletezéstõl. Még a különbözõ technikákat sem merik keverni. Nem mernek olyat csinálni, amit nem tudnak. És most mûvészetrõl beszélek, az életben még nagyobb a merevség! Pedig ahogy az állókép folytatása a mozgó kép, úgy kapcsolódik minden mûvészet egymásba.

A. W.:
Most el kell hogy mondd nekem élettörténetedet.

SI-LA-GI:
Életrajz, kiállítás és publikációlisták stb. - unalmas. Egy pár szóban elmondott életrajz annyira banális, hamis mint pl. ahogy egy mûvészi munka kvalitásának sincs semmi köze ahhoz, hogy hol volt kiállítva. Az emberek nem merik vállalni saját véleményüket. Támaszt, biztonságot keresnek, ami nincs. Múzeumok, galériák, intézmények autoritásában hisznek, pedig tudod, hogy többnyire csak a személyes kapcsolatok, érdekek, a pénz az irányító értéket adó ott.
Hogy mégis mondjak magamról egy pár szót.

Nemesi családban születtem 1949. szeptember 17-én 11.36 órakor Tokajban. Négyéves koromban kezdtem el festeni. Hatévesen megláttam egy Dici fényképezõgépet a kirakatban, addig könyörögtem, míg megkaptam. Emlékszem elsõ fotótekercsemre, befagyott, havas folyón fekvõ döglött halakat fényképeztem. Elsõ traumatikus találkozásom a halállal ötéves koromban volt. Egy majdnem halálos kimenetelû tüdõgyulladásom után hazavittek a kórházból. Éjjel apám karján aludtam, amikor õ meghalt. Totálisan átéreztem, hogyan szállt el a lélek, otthagyva az üres testet. 9 évvel késõbb két évvel fiatalabb húgom is meghalt rákban.

A. W.:
Hány éves voltál ekkor?

SI-LA-GI
Tizennégy. Ekkor már Budapesten éltünk. Furcsa hely. Kelet és Nyugat, szeretet és gyûlölet, kicsiség-nagyság keveréke. Ugyanakkor az életformák relatív homogénsége, az extremitás, rálátás, eltávolodás hiánya behatárolttá teszi.
ltt jártam mûvészeti gimnáziumba, de olyan robbanásszerû energiák dolgoztak bennem, aminek tér kellett. 1966-ban kalandos úton Jugoszláviából Olaszországba szöktem barátommal, ahonnan pár hónap után Svédországba kerültem. Teljes ellentéte az eddigieknek. mûvészetileg, történelmileg, érzelmileg, földrajzilag teljesen izolált hely. Még a nagy mûvészeti áramlatok mint a reneszánsz, barokk vagy a XX. századi izmusok se jutottak el oda, vagy csak nagyon legyengülten, vérszegényen, megkésve. Egy puritán protestáns paraszti kultúra van, amitõl az európai intellektualitás, vizualitás, érzelmek távol állnak. Félnek az újtól, az erõt és fõleg az individualitástól. Ez két dologra ösztönöz. Redukálni, vagy még jobban intenziválni az energiákat. Én az utóbbit választottam. És elkezdõdött az élettel való experimentálás.

Suzanna Ko:
De jártál a stockholmi fõiskolára is.

SI-LA-GI:
Igen, pár évig, de aztán abbahagytam, mert ott is naiv amatõrizmus uralkodott, másrészt pedig politikai agitációkat festettek, ami engem egyáltalán nem érdekelt.
Legjobb iskoláim utazásaim voltak. Többször és hosszú ideig voltam Indiában és környékén. Ott éreztem az individuális élet legnagyobb tiszteletét. Ott a spiritualitás mindenhol érezhetõ, még a vonaton vagy a boltokban is.
És itt Amerikában is, mivel nem indoktrinál a történelem. Sokkal nagyobb a kozmikus tudat, mint Európában. Európa nem tud elszakadni
a lineáris gondolkozástól, a történelmi nemzeti elképzelésektõl. Hiányzik a kozmikus "Boom". Aztán nagyon fontos lépés volt számomra a japán Martial Artban (karate) való elmélyülésem, amely nemcsak egy testi diszciplínát adott, hanem megtanított a szellemi erõ fizikai transzformálására. Ezen keresztül fedeztem fel azt a számomra harmonikus kombinációt, ahol a gondolat és érzelem, intuíció, spontaneitás és erõ, lágyság és keménység együtt van. Természetesen ez egy ideális kombináció, amely nem mindig áll össze, el-elcsúszkál az egyik elõnyére, ill. a másik hátrányára.

Laurie Rosenquist:
Tanár, barát vagy rokon, aki különösen hatással volt munkásságodra ?

SI-LA-GI:
Picasso átalakító ereje, Duchamp szellemisége, Buddha tanítása, feleségem szerelme vagy akár Tarkovszkij Stalkere.

L. R.:
Mit jelent számodra a pénz?

SI-LA-GI:
Projektjeim, elképzeléseim gyors megvalósítási lehetõségét. Segítõtársak és technikai eszközök finanszírozását. Különben a szervezés, az olcsóbb kivitelezés megkeresése stb. sok idõt, energiát von el az alkotástól. Amint módom lesz, alapítványt fogok létesíteni experimentális projektek és mûvészek segítésére.

L. R.:
Mit jelent számodra az iskola ?

SI-LA-GI:
Az ideális iskola az a hely, ahol lehetõséget adnak mindenfajta kísérletezéshez, spirituális, szeretetteljes, vidám kreatív környezetben a tanár együtt kísérletezik a diákkal. Hiszen maximálisan csak intenciókat adhat az alkotáshoz, a konkrét technikai, anyag-tudás átadása mellett.

L. R.:
Mi szükséges a sikerhez?

SI-LA-GI:
Igen. A siker szükséges, bár sok negatív oldala is van. A sikerhez sajnos nem elég jó mûvésznek lenni, ahhoz jó menedzserek is kellenek, akik teret, bemutatási lehetõségeket, publicitást stb. teremtenek, és hogy egy ilyet találjon az ember, ez majdnem csak szerencse kérdése. A zsenialitás felismerése majdnem olyan ritka, mint a zsenialitás.

L. R.:
Miért nem vagy ismertebb?

SI-LA-GI:
Három okból kifolyólag. Egy: mert nem találtam meg ezt a menedzsert, kettõ: mert munkáim experimentális és mediális jellegüknél fogva változóak, így nehezen azonosíthatóak, három: Svédországban élek.

L. R.:
Milyen gyorsan dolgozol?

SI-LA-GI:
Ha nem gátolnak technikai, anyagi nehézségek, úgy gyorsan. Bár azt hiszem, három fázisról beszélhetek: egy: töltõdés; ahol újabb területekre lépek, új élményekkel ismerkedem, kettõ: bizonyos irányvonalak kialakulása, rendezõdése, elképzelések felvázolása, összeállítása, három, maga a kivitelezés, ami munka közben tovább inspirálódik, változik, élni kezd, új utakra vihet. például egy elõzõleg félig elkészült munkának hirtelen ez lehet a befejezése, megfestése. Ennek a három fázis-megkülönböztetésnek az arányai teljesen változóak, néha egybemosódnak.

L. R.:
Mi a véleményed a transzavantgarde-ró!?

SI-LA-GI:
A transzavantgarde-nak az volt a szerepe, szemben a 60-as évek nagyon fontos koncept mûvészetével - amely teljesen kiszáradt, unalmas lett -, hogy újra élvezhetõséget, érzelmeket hozott a mûvészetbe. Én a koncept szellemiségének újraéledését hiszem, de párosodva a transzavantgarde vizuális erejével.

S. K.:
Sokszor fotót, újságképet, xeroxot használsz. Miért?

SI-LA-GI:
Mint már mondtam, engem a változások érdekelnek. Az, hogy például egy idegen által készült újságfotót én hogyan tudok megtölteni egy egészen más tartalommal, lélekkel. Ez kicsit olyan, mint a földbõl embereket gyúrni és abba lelket lehelni. A xerox munkáimnál pedig az az érzésem, mint a kövekben talált állat-, növénylenyomatoknál.
Az emberi test direkt lenyomata, minden áttétel nélkül.

S. K.:
A halál visszatérõ motívum munkáidban. Félsz a haláltól?

SI-LA-GI:
Néha "mesterlem" ezt a tudatot, néha nem. Az alkotás maga tulajdonképpen az ego projekciója, építése, a halál pont ennek az ellentéte. Tehát kontradikció. Ugyanakkor egyik legfontosabb dolognak tartom, hogy megoldjuk, ill. dolgozzunk a megértésén. Hiszen a halál perspektívájából az élet is más értelmet kap. Memento mori, mondják helysen.

S. K.:
Az az érzésem, hogy érdekes beszélgetés volt, csak hiányzik a Terád annyira jellemzõ robbanékonyság az interjúból.

SI-LA-GI:
Máskor lehet, hogy csak robbanásokat fogtok kapni.

New York, 1985.